2017 őszén Viki elveszítette leghűségesebb társát. A csend, amely a házba költözött, a szívében is visszhangzott. Gyerekkora óta volt kutyája – minden négylábú baráttal egy kis része nőtt fel, és egy kis része szakadt le, amikor el kellett engednie.
Szotyi és mamája
Ugyanebben az időszakban a Siófoki Menhelyre bekerült egy apró, tarka kölyökkutya, Szotyi. Háromhetes volt, amikor anyjával együtt leadták a néhai gazdi rokonai. Nem került utcára. Talán a sors akarta így. Egy hónappal később Viki és férje ellátogattak a menhelyre.
„Csütörtök volt, sosem felejtem el. Megláttam azt a kis tarka kutyust, és tudtam: ő az. Mondtam is a férjemnek: nekem ő kell!”
Szotyi eleinte félénk volt, de néhány hét alatt felszabadult. Most már futva köszönti a családot, hozza a plüsseit, és mindenkit meghódít a bohóckodásával. „Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle.” Minden nap vidámságot hoz – nemcsak nekem, a férjem és a szüleim is rajonganak érte.”
A Siófoki Menhelyen Szotyi még nem sejtette, hogy szerető család vár rá
Menhelyünknek köszönhetően Szotyi már kiskorától szerető környezetben nőhetett fel. Nem kellett komoly traumákkal küzdenie. Ez a gondoskodás volt az alapja annak, hogy ilyen nyitott, boldog kutya válhatott belőle.
Szotyi azóta a család igazi kis napocskája
Szotyi több mint egy házikedvenc: összekötő kapocs lett egy család és egy elhivatott közösség között.
Az örökbefogadás során Viki látta a menhelyen dolgozók mindennapos küzdelmeit és erőfeszítéseit, és úgy érezte, neki is tennie kell valamit, hisz annyi rászoruló kutya vár szebb életre, de mindet nem tudja hazavinni.
Azóta önkéntesként segítik menhelyünk munkáját, férjével együtt ott tevékenykednek, ahol szükség van rájuk- legyen szó adománygyűjtésről vagy kétkezi munkáról. A legutóbbi majálison például a lángossütőnél szorgoskodtak mosolyogva, fáradhatatlanul, mert tudják, hogy minden segítség közelebb viszi a menhely lakóit egy jobb élethez.
„A menhelytől nem csak Szotyit kaptuk, hanem egy közösséget is, akiket ugyanúgy az állatszeretet hajt, ahogy bennünket is.”
„Viki talán nem is sejti, hogy ami neki természetes segítségnyújtás, az a menhelyünk számra felbecsülhetetlen érték. Vikiék szívből jövő, önkéntes támogatása pótolhatatlan a csapat számára.”
Így lett Szotyi élőbizonyítéka annak, hogy a szeretet mindig utat talál. És talán – ha újabb történetek is születhetnek – egy napon más családok is elmondhatják: „nekem ő kell.”
